Mondják, az életkor nem érdem: azt inkább az évekkel szerzett tapasztalat és bölcsesség adja meg. Eric Clapton 81 évesen olyan másfélórát muzsikált május 2-án az MVM Dome-ban, amire minden huszonéves gitáros büszke lenne. Hamisítatlan blues-klasszikusok, néhány sláger és igazi örömzenélés robbantotta fel az arénát.

A külsőségekről elöljáróban annyit elmondhatok, hogy hiába érkezett hozzánk kerek húsz év elteltével, európai turné keretében a blues-gitározás legendája, ennek alig tapasztalhattuk jeleit a városban. Annál inkább a kezdési időpont közeledtével, mikoris szokatlanul nagy embertömeg hömpölygött a bejárat felé. Clapton-pólós öregurak, fiatalos negyvenesek és lelkesen magyarázó húszasok nagyjából egyenlő arányban készültek a koncertre, fényesen bizonyítva, hogy a blues generációkon átívelő vonzása ma is él. S maga a koncert is ennek az ünnepe volt: a látványos színpadi gesztusok nélküli, őszinte muzsikálásé. A minden eddiginél komolyabb teltház formálódása közben Andy Fairweather Low játszott előzenekarával kellemes bluegrasst és countryt, pontosan olyan nemtörődöm lazasággal, mintha 60 ezer ember helyett kocsmai haverjaiknak zenélnének. Előkerült szaxofon, nagybőgő is, és a záró instrumentális egyveleget illedelmes tapssal jutalmazta a közönség, finoman jelezve ugyanakkor, hogy immár a főattrakcióra várnak. Eric Clapton pedig bejött a színpadra, annyit mondott, hogy „Good evening”, és jól ismert Stratocasterével a nyakában belekezdett.

Pattannak a rügyek, hazatérnek a gólyák, simogatóan süt a nap… Ilyenkor nekünk is kedvünk támad, feledve végre a komor tél súlyos terhét, jólesően fellélegezni. Testileg, lelkileg egyaránt. Utóbbit hatékonyan segíti a zene, főleg ha az könnyed, felhőtlen, életigenlő. Pont olyasmi, mint amivel Szabó Attila (Csík zenekar), illetve a Kerekes Band jelentkezett nemrég, az év első hónapjaiban.

Ha egy zenekar vezető egyénisége szólólemezt készít, az alapesetben két dolgot jelenthet: hogy feszültségek akadnak a bandában, vagy azt, hogy annyira jó az összhang, hogy ez is belefér. A Csík zenekar esetében szinte biztos, hogy utóbbiról lehet szó, hiszen a csapat hegedűs-gitáros-énekese (s nem mellékesen a most már rendszeresnek mondható popfeldolgozások motorja) a korábbi években már megjelentetett két hasonló anyagot. Aki hallotta a Második műszak-ot (2014) és a Lélekbiztosítót (2018), az tudja, mire számíthat az idén február végén megjelent Angyaltánc című albumtól. Ízléses, finoman nosztalgiázó, mégis kortárs gitárzene zendül fel az összesen alig több mint félórányi játékidőben, a szövegek pedig a zenészlét hétköznapjait járják körbe, nem kevés öniróniával. Szó kerül itt végleg megromlott párkapcsolatról (Közbeszólt az ég, Senki más), napjaink közállapotairól (Állok a parton), egy koncertturné verklijéről (Ugyanaz), felhangzik egy szelíd ars poetica (A gitáros) és egy szám erejéig (Éljük át) még a hegedű is előkerül. Szabó Attila nem is akarja rejtegetni, hogy a rockot jórészt az Atlanti-óceánon túlról szemléli: felsorakozik itt füstös jazz, swing, rockabilly (talán ez a leghangsúlyosabb), bús tangó és vérbő latin rézfúvóskar egyaránt. Figyelemreméltó, hogy az albumkezdő dalt nemrég maga az anyazenekar is feldolgozta sajátos balkáni folk-stílusban – hátha közeleg az új Csík-lemez?

Néha egészen meglepő helyekről érkezhet művészi inspiráció: trauma, tragédia, vagy éppen öröm egyaránt szerepet játszhat az alkotói energiák felszabadulásában. Nincs ez másként hosszú ideje működő alkotóközösségekben sem: míg a Spock’s Beard tagkiválás, a Dream Theater egy látványos újraegyesülés után jelentetett meg friss albumot. A szélesebb értelemben vett progresszívrock-színtér két meghatározó amerikai csapata tehát önkéntelenül is korszakhatárrá tette legújabb munkáját.

Az idén immár negyvenéves jubileumát ünneplő, Grammy-díjas Dream Theater körül az elmúlt években az volt a legnagyobb hír, hogy az alapító dobos, Mike Portnoy tizenhárom évnyi távollét után visszatér, és újra beleveti magát az elképesztő zenei virtuozitásukról ismert tagok közös munkájába. A tavaly megjelent Parasomnia hetven percnyi muzsikája egyértelműen viseli az ő keze nyomát: többnyire Portnoy az, aki a fifikás dobtémák megalkotása mellett összefogja a közös zeneszerzési folyamatot, és egységes koncepció köré szervezi az ötleteket. A téma ezúttal a különféle alvási nehézségekkel kapcsolatos betegségek, félelmek és parák listázása volt, ennek megfelelően a zenekar szigorúbb, metálos oldala domborodik ki. Fellélegzés alig akad: pörgős gitárriffek, duplázó dobok és baljós harmonizálás adja meg az alaphangulatot, enyhületre (s egyben egy igazán hangulatos gitárszólóra) egészen a hetedik számig (Bend the Clock) kell várnunk. A tagok mindegyike hozza az ezen a szinten már szokásosnak, sőt elvártnak mondható kiemelkedő hangszertudást, a hangzás közel tökéletes, a szerzemények azonban (a külön megkomponált nyitány ellenére) valahogy mégsem akarnak egységes egésszé összeállni. A záró, magnum opusnak szánt The Shadow Man Incident is többnyire különféle zenei alaptémák laza összefűzéséből áll, megidézve a műfaj klasszikusai mellett a csapat korábbi életművét is – hogy szándékosan vagy véletlenségből, nehéz eldönteni.

1.

„Annyit mondhatok Önnek, hogy azzal a meggyőződéssel kell beletörődnünk a várakozás idejébe, hogy van időnk.”

Emlékszem, könnyű illatú nyári este volt. Amolyan semmittevős. Teljesen váratlanul szólalt meg – ma már tudom – a Fratres vonósokra és ütősökre hangszerelt változata. Feszült figyelem telepedett rám: a zene hívott egyre befelé, a saját világába, ugyanakkor kinyitott és teljes szelídséggel rámutatott valami olyan egyértelműségre, ami ajándékként lepett meg. Nagyon ritkán tapasztalok ilyesmit: olyan evidenciát, amit újként fedezek fel, mégis régről ismerősnek hat. És immár nélkülözhetetlennek érzem. Az egész darabból emellett finom, alig érzékelhető feszültség áradt: a koncentráció alapigénye, ami lassan várakozássá, sőt, virrasztássá alakul. Arvo Pärt művészetének – ha egyetlent kellene mondani – talán ez a legjellemzőbb vonása: van saját, belső ideje, amit teljes természetességgel oszt meg hallgatójával. Ez nem az óramutató kronosz-ideje, amely fütyül a világra, és könyörtelenül kattog. Nem, Pärt műveivel a kairosz-időnek nyit teret: sorshatározó pillanatainknak, nagy felismeréseinknak, lélek-rázó katarzisainknak.

A dal, bárhogy is csűrjük-csavarjuk, végső soron mégiscsak spontán műfaj. Többnyire egyetlen zenei ötletre épül, mondanivalója sűrített, vagyis nagyon nehéz benne művészileg hazudni. Bizonyára mindkettőt gondos stúdiómunka előzte meg, mégis pontosan ezt, a kendőzetlen igazmondás igényét érzem a Makám és Szabó Balázs Bandája legfrissebb, még tavaly decemberben megjelent albumát hallgatva. S még mást, többet is: a mindent elsöprő spontaneitás felszabadító élményét.

El nem tudom képzelni, honnan nyerheti nem lankadó kreatív energiáit Krulik Zoltán, a lassan öt évtizede működő Makám szíve-lelke. Ha jól számolom, mostanság egyszerre három párhuzamos csapat-formációt futtat, s új, Borostyánének című lemezével mutatkozik be a negyedik. Az ismertető szerint kortárs versek covid-érában született megzenésítéseit hallhatjuk a korongon, ám a beköszönő A titok (Falcsik Mária költő verse) egyből a mélybe ránt tonnás súlyú szövegével. S a zene is becsapós: könnyed-szomorkás keringőként indul a kíséret, Okos Viola énekes-hegedűs hangja azonban váratlan, új rendbe szervezi a komplikált metrumú sorokat – mindezt két és fél percben. Ez a célratörő takarékosság az album további 11 szerzeményét ugyanígy jellemzi, kéz a kézben járva a csendben megbújó, felfedezésre váró zsenialitással. A szinte végig egységes hangnemben megszólaló, amolyan „makámosan” számos dór és mixolíd-dallamot használó zene tudálékos szöveg-erőszakolás helyett alárendeli magát a verseknek, ugyanakkor bizonyos (szükséges) pontokon kiemel és hangsúlyoz. Okos hegedűjátéka csillogóan színes (Nyár, Noktürn, Esti dal), Krulik pedig ritkán szólal meg, ám akkor drámai erővel csatlakozik hangja a hajlékony női énekhez. Gitárjátéka a már megszokott-megszeretett ízeket hozza, a hangszerelés pedig jólesően szellős, szinte szikár.

Méltósággal megöregedni ritka erény. Hajdanvolt dicsőségükben fürdőző rockzenekaroknak általában nem is szokott sikerülni. Hisz hiába kopnak az ízületek vagy fárad az alkotókedv, a nosztalgia nagy úr (egyre nagyobb), s persze az sem hátrány, ha sokadik búcsúturnéval a pénztárca is újra megtelik. A kivételt tehát meg kell becsülni: a Led Zeppelin és a Pink Floyd, noha három évtizeddel ezelőtt új anyaggal jelentkezett, egyaránt dicséretes mértéktartással kezelte önmítoszát.

Olyannyira, hogy Jimmy Page és Robert Plant nem is a legendássá vált zenekar, hanem a saját neve alatt adta ki No Quarter című koncertalbumát. Sőt, a belső borítóra még azt is odabiggyesztették: Unledded. Pedig a terjedelem és ambíciók tekintetében egyaránt súlyos felvétel nagy része igazi Zep-szám, mégpedig a virágkorból. Csakhogy az akusztikus hangszerelésű, nagyzenekari támogatással megszólaló nóták fajsúlya egészen megváltozott: egyrészt kiemeli az életműben mindig is ott bujkáló angolszász folk-ihletést, másrészt a két frontzenész ezúttal egészen más megközelítést alkalmazott. Az 1982 óta első, demonstratívnak szánt megszólalására Page és Plant hallhatóan gondosan felkészült, a végeredmény pedig bölcsen csatornázza a valaha rockforradalmat okozó ifjonti energiákat. Az egykori sikító dráma fojtott fájdalommá párolódik (Since I’ve Been Loving You), a Nobody’s Fault But Mine folkballadává nemesül, a That’s The Way finom balladává szelídül. A teljes természetességgel egymás után következő tételeket hallgatva feltűnő tapasztalatunk az arányérzék és az egyensúly: némely dalok alig változtak, mások szinte teljesen átíródtak, mégis egységes a hangzáskép. A csapat nem él vissza az orientalizmussal: fűszerként használja az egzotikus dobokat és pengetős hangszereket, s csak a monumentális záródalban (Kashmir) szabadul el egy virtuóz hegedűszóló. Utóbbi különleges atmoszférájával amúgy is kihagyhatatlan lett volna az albumról, a zenekar azonban nem elégedett meg egy sima újrajátszással: alaposan megszaggatta a dal szerkezetét. Grandiózus finálé, feledhetetlen zenei utazás.

Egy vörösen dobogó szív és egy fémesen csillogó rohamsisak. Két olyan zenealbum borítógrafikájának kulcseleme, melyek az orwelli esztendőben, épp négy évtizeddel ezelőtt komor, népszerűtlen próféciának bizonyultak. Talán akaratlanul, de ilyen a nagy művek sorsa: olyat is beléjük érthetünk, amire alkotójuk eleinte nem is gondolt. Az LGT Ellenfél nélkül és a Fonográf Jelenkor című lemezét épp ezért túl egyszerű volna a kádári szocializmus átfogó kritikájaként elemezni (arra ott van a Hobo Blues Band ugyanekkor kiadott Vadászat-a, máig megérdemelt sikerrel), noha minden hangban, szóban ott lappang az egzisztenciális elveszettség nyomasztó élménye (volt is problémája a cenzúrának mindkét koronggal). Nem véletlen, hogy a két album végül több szempontból is törésponttá vált.

Hidegen zakatoló dobgépek ütnek arcon a Locomotiv GT első nagy, aktív korszakát záró Ellenfél nélkül nyitószámában, Presser Gábor harcias éneke akciófilm-jeleneteket idéz, s bármiféle hangszerszóló nélkül érkezik a végtelenített refrén: ellenfél nélkül biztos győztes vagy. A szintetizátorok a további tételekben is előtérbe furakodnak, a szövegek olykor metszően direktek, máshol enigmatikusak. A zene pedig árad, s lassacskán egy groteszk vidámparkban érezhetjük magunkat villódzó fények, ironikus kiszólások és fanyar hangulatok közepette. Mit rajzol körbe ez a különös vurstli? A megalkuvásra és a kisember hajlékony erkölcsére alapozó kádári diktatúrát? A világtörténelem kiszámíthatatlan forgandóságát? Vagy még általánosabban: az emberi természet öröktől fogva való, mély ellentmondásosságát? Egyértelmű választ nem kapunk, a negyven percnyi, eredeti ötletekkel teli, ám összességében mégis valahogy erőtlennek tűnő muzsika végén (Éjszakai vonatozás) mégis mintha megszólalna némi remény: hiába annyi lehúzó erő, az ember mégis javíthatatlanul a magasba vágyik.

Régi művészetelméleti dilemma, hogy miképpen lehet elemibb hatást tenni a befogadóra: egyszerűséggel párosuló elemi mondanivalóval, vagy a világ totalitását leképező szofisztikáltsággal. Álkérdés ez persze, noha a művészettörténet során sokszor hullámzott, hogy egyszerűsége vagy éppen bonyolultsága válik az elkészült mű javára. Volt egy korszak a könnyűzene történetében is, amikor képzett zenészek vették kézbe a rock zenei köznyelvét, s törekvéseik érdekes módon a kortárs közönség igényeivel is találkoztak. Ez a kegyelmi időszak nagyjából 7-8 évig tarthatott, s grandiózus lezárását két olyan zenekar adta meg, melynek tagjai akkor még nem sejtették, hogy saját életművük fináléját írják. Idén 50 éves a Yes Relayer és a King Crimson Red című albuma.

Aki most tiltakozna, hogy nevezett zenekarok életműve igenis folytatódott még ezután is, nos, valóban: a Yes azóta is számtalan kiváló lemezzel ajándékozta meg rajongóit (sőt, sokadik formációjuk ma is létezik), a Crimson pedig épp most készül feltámadni haló poraiból, hogy koncertturné keretében még egyszer eldübörögje a fénykor nagy műveit. Zenetörténeti értelemben azonban mégis zárókő 1974: az eddig (s ekkor) megjelentetett zenék művészi színvonalát azóta sem sikerült elérni.

Paradox módon ez a lazább nagyformákkal, kellemesebb hangzásokkal dolgozó Yes együttesre igaz kevésbé, hiszen legalább egy vakító felvillanásuk volt még (az Awaken című szerzemény három évvel később), a Relayer azonban egyfajta összefoglalása mindannak, amit addig zeneileg-eszmeileg elért a csapat. Különös élmény fülünkben tengernyi fantasy-filmzenével visszahallgatni ezt az albumot, mely mindezt már hangvételében is megelőlegezi. A 40 perces játékidőt három, terjedelmében is súlyos szerzemény foglalja el; az első tétel igazi programzene a nagy romantikusok modorában. A Gates of Delirium főbb témái a történelem körforgása, a háborúk, autokratikus rendszerek és a hatalom lélekromboló hatása, s a darabot egy éteri (szinte eszkatologikus magasságokba emelkedő) békekívánás zár le. Tematikailag nehéz fogódzót találni: csak úgy áradnak a fő- és melléktémák, a gondosan megkomponált átvezetések, hogy egyetlen hatalmas érzelmi csúcs, majd annak lecsengése felé terelgessék a hallgatót. A Sound Chaser a jazz-rock avantgárdját keveri a törzsi rigmusok direktségével, a To Be Over pedig gyerekmondókákat idéző bukolikus muzsika. Előbbi a Yestől szokatlan fejlemény, jórészt az erre az egyetlen albumra taggá váló Patrick Moraz billentyűs hatása. Utóbbi pedig, ahogy címe is mutatja, egy előre megkomponált búcsú: maguk a tagok is érezték, hogy az a bonyolultság, amit zenéjükben elértek, már nem fokozható.

Hány olyan zenemű létezik, amely eredeti műfaján túllépve is kultstátuszt ér el; kritikai és kereskedelmi siker egyszerre; sőt, vallást is alapítanak a tiszteletére? Az első két feltétel többször is teljesülhetett a zenetörténet során, a harmadik azonban annyira bizarr, hogy minden valószínűség szerint csak egyetlen album büszkélkedhet ezzel a kétes dicsőséggel. Ha utóbbin mosolygunk is, azt el kell ismernünk, hogy John Coltrane szaxofonos épp hat évtizede megjelent A Love Supreme című lemeze nemcsak a jazz, hanem az egyetemes zene egyik kiemelkedő alkotása.

S mint ilyen, szükségképpen társtalan, bár nem előzmény nélküli. A jazz II. világháború után megindult gyors fejlődését – melynek során elhagyta tánczene-jellegét, és egyre elvontabbá, komplexebbé vált – ehelyütt nem érdemes kifejteni; fontosabb az a folyamat, ahogy Coltrane, az éjjel-nappal rendületlenül gyakorló ifjú muzsikus Charlie Parker, Thelonious Monk és Dizzy Gillespie hatására betekintést nyert a műfaj legizgalmasabb törekvéseibe. A fúvós Parker és Gillespie mellett nem véletlen a zongorista Monk említése: Coltrane az ötvenes évek közepén komolyan kezdett érdeklődni az összhangzattan rejtelmei iránt, és a tanultakat saját játékában is hamarosan felhasználta. így vált mérföldkővé pályafutásán a Miles Davisszel felvett Kind Of Blue (1959) és a saját neve alatt kiadott Giant Steps (1960).

Több mint egy évtizedes kihagyás után jelentkezik Bognár Szilvia új albummal, melyre ezúttal régi alkotótársát, Kovács Zoltánt, valamint Király Nóra régizenészt hívta szövetségesnek. Az eredmény egy csöndessége dacára egészen kivételes lemez, amely híven bizonyítja, hogy a párhozamosok igenis találkozhatnak – s nemcsak a végtelenben.

Ha feltesszük a Parallel névre keresztelt korongot, az első taktusok mindjárt rádöbbentenek minket, mennyire telített a fülünk kortárs popzenével. A simogató énekduettel, majd bontott akkordkísérettel és latin szöveggel induló (Sol sub nobe) énekcsokor ugyanis a bevált slágerközhelyek felől figyelve szinte teljesen idegenül hat. Ez az ellenállás – mondanom se kell – teljesen szándékos, ami mögött azonban nem a dacos lázadás gesztusát, hanem tudatos, letisztult alkotói programot érdemes keresnünk. Egymáshoz hajlítani magyar népzenekincsünk legszebb dallamait, a középkori históriás énekeket, a gregoriánt és az európai folkzenei örökséget nem könnyű feladat: sok töprengést kíván. S a mögöttes szellemi tartalom igenis ott rejlik az album szerzeményeiben: az ötvözés olyan jól sikerült, hogy a végeredmény egészen természetesnek tűnik. Mintha az összeválogatott dallamok és szövegek mindig is összetartoztak volna; pedig felbukkan itt ősi rítusének, veretes liturgikus szöveg, pajzán menyasszony-csalogató, Szűz Máriához könyörgő imádság vagy éppen incselkedő szentivánéji (tűz)ugrós. S a nyelvi kavalkád sem könnyíti meg a befogadást: magyar váltakozik latinnal, óportugállal, szepárddal, ófranciával és héberrel. Innen figyelve még bravúrosabbnak tűnik az elkészült zenei anyag témavilágának egységessége.